Távgyógyítás

Az a drága tű!!!

Sok olyan levelet kapok, amelyben a galambászok arról panaszkodnak, hogy a vakcinázás után néhány nappal megbetegedések ütik fel a fejüket a galambok között. Próbáltam valamiféle összefüggést találni az esetek között abban a tekintetben, hogy melyik oltóanyag okozhatja ezeket a gondokat, de a helyzet az, hogy nagyjából az összes oltóanyagról érkeztek ilyen hírek. Ráadásul, érdekes módon, a jelentkező betegség a legtöbbször más, mint ami ellen a vakcina adva volt, vagyis pl. paramyxo oltás után paratífuszos tünetek jelentkeznek, paratífusz oltás után pedig például ornitózis stb. Kicsit utána nyomozva az eseteknek viszont kiderült, hogy ezeket az állományokat "tömegesen", sorozatban, azaz oltópisztollyal és így egy tűvel oltották végig. Lehet, hogy ez, tehát a közös tű az oka az oltások utáni megbetegedéseknek?
* * *
Bizony, nagyon is lehet. Mielőtt belemerülnénk a témába, gondoljunk bele, mit szólnánk hozzá, ha ezután bennünket és családtagjainkat a körzeti orvosunk ugyanazzal a tűvel oltana be, amivel az előttünk kezelt betegeket? Esetleg a már többször használt tűt néha kölcsönadná kollégájának, hogy más körzetekben élő betegek is részesülhessenek a mi vírusainkból és baktériumainkból? Bizarr, ugye?
Persze, mondhatjuk erre, hogy hiszen egy dúcon belül a galambok úgyis állandóan együtt vannak, ha valamelyikük is fertőzött, előbb-utóbb úgyis megfertőződik a többi is. Ez azonban csak részben igaz, vagy inkább egyáltalán nem az. Nem igaz, mert a megfertőződés, vagyis pl. egy vírus "elkapása" NEM jelent egyben mindig megbetegedést is. Betegség csak akkor alakul ki, vagyis a kórokozó csak akkor képes elszaporodni és (legalábbis átmenetileg) felülkerekedni a szervezet immunrendszerén, ha az immunrendszer valami okból éppen akkor gyenge. Vagyis, hiába élnek együtt egyazon dúcban és légtérben galambok, hiába "cserélnek" rendszeresen kórokozót és így fertőződnek meg nap mint nap, betegség - mindannyiunk szerencséjére - csak az esetek kis részében, több körülmény együttes fennállásakor tud kialakulni.
Persze, vannak ilyen körülmények. Éppen ilyen körülmény az, ha a szervezet egyszerre igen nagy mennyiségben kap kórokozót, mert ekkor a még oly erős immunrendszer sem képes őt megvédeni. Ilyen masszív, tömény fertőzést, azaz egyszerre nagyszámú kórokozót pedig többek között éppen a közös injekciós tűvel tudunk átvinni. Gondoljunk csak arra a köztudott dologra, hogy az emberi AIDS sem terjed például cseppfertőzéssel - közösen használt injekciós tűvel (kábítószeresek) viszont annál inkább.
Azt is megjegyezhetjük még, hogy maga az oltási procedúra (lefogás, idegenek jelenléte stb.) is stresszel, töréssel jár, amihez még a beadott, sokszor erős vakcina okozta másfajta stressz is társul. Ezek a stresszorok legyengítik a galambokat, és egymagukban is képesek arra, hogy néhány galambból kihozzák a bennük lappangó betegséget - sokszor, mint a bevezetőben írtam, akár egy egészen másfajta betegséget, mint aminek a kórokozóját a vakcina tartalmazza. Ha ezekre a stresszorokra mi magunk rásegítünk azzal, hogy nagy mennyiségben még plusz kórokozókat viszünk át egyik galambról a másikra a koszos tűvel, szinte biztos a "siker".
Tehát, összefoglalva, az oltási hibák egyik leggyakoribbja, hogy magával az oltással, konkrétan a tűvel fertőzzük végig a galambjainkat, rosszabb esetben más galambász galambjait is. Egy ilyen sorozatoltás után ne csodálkozzunk, ha jellemzően pár nap elteltével különböző betegségek tünetei jelennek meg a dúcunkban, tudjunk róla, hogy ezt ajándékba kaptuk attól a kollégától, akinél az oltó előttünk járt. Valamint, ne szidjuk az állatorvost, hogy már megint betegek a galambjaink, ne szidjuk a "hatástalan" gyógyszereket, melyeket ilyenkor a dúcba lapátolunk, és főleg ne kenjük az egészet a vakcinára, "mindig mondtam, hogy hülyeség oltani" felkiáltással.

Mi tehát a megoldás? Semmi esetre sem az, hogy mellőzzük a védőoltásokat. Sok helyen leírtam már és most is leírom, hogy azokkal az állományokkal van egész évben a legkevesebb egészségügyi baj, amelyek rendszeresen és szakszerűen vannak oltva legalább paratífusz és paramyxo ellen. Ezeket a rendszeresen oltott állományokat, érdekes módon, az egyéb betegségek is általában elkerülik, egyszerűen azért, mert ha néhány kórokozót "kipipálunk" két-háromfajta védőoltással, a galambok szervezetének sokkal több ereje marad a többi kórokozó elleni küzdelemre.


Tehát, oltsunk! Tartsuk be azonban az alapvető higiéniás előírásokat, mert ezek hiányában sokszor tényleg több bajt okozunk, mint hasznot. Melyek ezek az előírások?
- Legfontosabb, hogy minél gyakrabban (akár minden galamb után) cseréljünk tűt.
- Az sem árt, ha néha a fecskendőt is kicseréljük. Mindenképpen azonnal cseréljük le a fecskendőt, ha vér jutott bele az oltás során!
- Azt se felejtsük el, hogy más úton, elsősorban a cipőnkkel is tudunk kórokozókat terjeszteni az állományok között. Ezért az oltóember minden dúc után fertőtlenítse le a lábbelijét, vagy praktikusabban minden dúchoz használjon tiszta, eldobható, pár forintért beszerezhető nyloncsizmát, ami a cipőre húzható.

Mint látjuk, fentiekbe nem fér bele az oltópisztollyal történő oltás, akár állatorvos végzi, akár nem, hiszen ott nemigen történik se tűcsere, se fecskendőcsere. Persze, erre már sokszor hallottam azt a választ, hogy a kérdés meg van oldva, mert a tűt minden galamb után fertőtlenítőszerbe, általában jódba mártják, így nem fertőzik vele végig a galambokat. Ez dicséretes lenne, ha a módszernek nem lenne két komoly hibája. Egyik az, hogy egy fertőtlenítőszernek idő, legalább 1-2 perc kell ahhoz, hogy kifejthesse a hatását. Tehát minden galamb után legalább egy percig kellene jódoldatban vagy hipóban (ilyet is hallottam már!) tartani a tűt, hogy értelme legyen a dolognak. A másik hiba, hogy a jód vagy a klór vagy bármelyik hatásos fertőtlenítőszer sajnos garantáltan tönkreteszi magát a vakcinát is - vagyis "döglött" dologgal oltunk, aminek igazán nincs sok értelme.
További hátránya az oltópisztolynak, hogy nem lehet a dugattyú visszahúzásával ellenőrizni azt, hogy a beszúrt tű hegye nincs-e véletlenül vérérben. Mert ha mégis ott van és benyomjuk az adagot, máris búcsút vehetünk - nyilvánvalóan a legszebb - galambjaink egyikétől.
Ha már mindenképpen az oltópisztoly a mániánk, akkor legalább olyat használjunk, amihez a műanyag végű, vagyis az egyszer használatos tű is jó, és cseréljük azt minél gyakrabban. Egyébként érdemes megemlíteni, hogy az oltópisztolyt elsősorban nagy, több ezres baromfiállományokhoz találták ki, ahol valóban rengeteg időt és fáradságot lehet vele megspórolni. (Az állathigiéniai vonzatát most inkább ne feszegessük.) Ám a mi galambállományaink nem több ezresek, és nem kell őket hetente oltani. Nem látom be, miért nem tudunk rászánni évente mindösszesen tíz-húsz perccel több időt és pár száz forint plusz tűköltséget arra, hogy rendesen beoltsuk a galambjainkat. Ha valaki azt bizonygatja, hogy nem tölti és költi el ennek a sokszorosát egy kórokozókkal szennyezett tű miatt, ne higgyünk neki.
*


Megjegyzés. Mindentől függetlenül, aranyszabály, hogy az oltást az állományon belül mindig a legérzékenyebb korosztállyal, vagyis a fiatalokkal kezdjük és az edzettebb egyedeket hagyjuk a végére. Ugyanígy, ha nem vagyunk hajlandók minden galamb után tűt cserélni, akkor az értékesebbekkel kezdjük az oltást, és a kevésbé értékes példányokat oltsuk le a használt felszereléssel.
 
 
© Minden jog fenntartva